1

A levél

Az 1660-ik év májusának közepe táján, reggel kilenckor, amikor a nap már melegen sütött, felszárítva a harmatot Blois város ősi kastélyának legyezőpálmáiról, egy kis lovascsapat - három úr és három apród - tért meg a városba a hídon át; a rakparti járókelőkre azonban semmi más hatást nem tett, mint hogy először is a kezük lendült a fövegükért, hogy illőn köszönjenek, másodszor pedig a nyelvük mozdult meg, hogy a legékesebb francia nyelven kifejezze gondolatukat:

- Lám, Monsieur1 hazatér a vadászatról. Egyéb nem történt.

A lovak nekivágtak a meredek kaptatónak, amely a folyóparttól visz a kastélyba, közben pedig néhány boltoslegény közelebb lépett a sorban utolsó lóhoz, amelynek nyeregkápájához különféle madarak voltak csőrüknél fogva odakötözve.

Láttukra a kíváncsiskodók, igazi falusi szókimondással, kifejezték megvető véleményüket a rendkívül sovány vadászzsákmányról, és miután egymás közt aprólékosan megvitatták, hogy szárnyasokra vadászni nem érdemes, mindenki visszatért a maga foglalatosságához. Csupán egy pirospozsgás, kövér, jókedvű legény kérdezte meg, miért van az, hogy Monsieur, aki busás jövedelméből olyan mulatságot csaphatna, amilyet csak akar, beéri ezzel a szánalmas szórakozással.

- Hát nem tudod - felelték neki -, hogy Monsieur-nek az a legfőbb mulatsága, ha unatkozik?

A fickó vállat vont, s ez a mozdulat a napnál világosabban fejezte ki véleményét:

“Már akkor én inkább vagyok Puffants Jancsi, mint herceg.”

És mindenki hozzálátott a napi munkájához.

Monsieur pedig csak folytatta útját, olyan bús és egyben fenséges ábrázattal, hogy bizonyára megcsodálták volna a bámészok, ha egyáltalán lettek volna ott bámészkodók. Csakhogy Blois polgárai nem bocsátották meg Monsieur-nek, hogy épp az ő vidám városukat választotta ki rá, hogy kedve szerint unatkozzék, és valahányszor megpillantották a fenséges unalmú urat, ásítozva menekültek tőle, vagy visszakapták fejüket az ablakból, hogy át ne ragadjon rájuk a herceg hosszúkás, sápadt arcának, magába merülő szemének és bágyadt tartásának álomba ringató hatása. Ilyenformán a derék herceg mindig biztos lehetett felőle, hogy néptelen utcákra talál, valahányszor kedve támad kilovagolni.

Bizony, Blois lakói ezzel vétkes tiszteletlenséget követtek el, mert Monsieur volt a király után, de talán még a király előtt is, az ország legnagyobb nemesura. Mivelhogy Isten, aki az uralmon lévő XIV. Lajost abban a szerencsében részesítette, hogy XIII. Lajosnak fia, Monsieur-t azzal tisztelte meg, hogy IV. Henrik fia lehetett. Így hát nem csekély oka volt, vagy legalábbis lehetett volna Blois-nak a büszkeségre, amiért orléans-i Gaston herceg azzal tüntette ki, hogy udvarát itt rendezte be, a hajdani rendi gyűlés kastélyában.

Csakhogy ennek a hercegnek a sorsa úgy hozta, hogy bármerre járt is, sehol sem kísérte különösebb érdeklődés vagy bámulat. Talán éppen ez kölcsönözte arcának a kényelmes unottság kifejezését. Monsieur nagyon el volt foglalva egész életében. Az ember nem vágathatja le úgy egy tucat legjobb barátjának a fejét, hogy az némi vesződséget ne okozzon. De amióta Mazarin került hatalomra, nem vágták le senkinek a fejét, Monsieur-nek tehát nem akadt foglalatossága, és ez visszahatott kedélyére.

A szegény herceg így meglehetősen siváran tengette életét. Reggel vadászgatott egy kicsit a Beuvron partján vagy Cheverny erdeiben, azután átkelt a Loire folyón, Chambord-ban megebédelt, jó étvággyal vagy anélkül, és Blois városa nem hallott többé fenséges uráról, egészen a következő vadászkirándulásig.

Így unatkozott a herceg extra muros;2 ami belső, házi unalmát illeti, erről fogalmat alkothat magának az olvasó, ha velünk együtt elkíséri útján a lovas csoportot, amely most fölfelé kanyarodik a régi királyi várkastély hatalmas kapubejárójához.

Monsieur könnyed járású kis fakón ült, amely flandriai piros bársonyból való széles nyereggel, félcipő alakú kengyelvassal volt felszerelve. Monsieur karmazsinvörös bársonyból készült zekéje és hasonló színárnyalatú köpenyege összhangban volt a ló szerszámozásával, csak ez a pirosság tüntette ki a herceget két társa közül; egyikük ibolyaszín, másikuk zöld ruhát viselt. A bal oldali, az ibolyaszín ruhás, a lovászmester volt, a jobb oldali pedig, zöld ruhában, az udvari fővadászmester.

Az egyik apród két vadászsólymot vitt tartórúdon, a másik pedig vadászkürtöt, amelybe nagy kényelmesen belefújt, mikor húsz lépésnyire voltak a kastélytól. E körül a nemtörődöm-herceg körül mindenki előkelő nemtörődömséggel végezte a dolgát.

Nyolc őr, aki eddig a négyszögű udvaron sütkérezett, a kürtszó hallatán megragadta alabárdját, és Monsieur ünnepélyesen bevonult a kastélyba.

Amint alakja a kapubejárat mély boltíve alatt eltűnt, szétszéledt az a három vagy négy naplopó is, aki a labdajátszó térről a kastélyig kísérte a lovas csoportot, mutogatva egymásnak a nye­regre aggatott madarakat, most pedig megjegyzéseket fűzve a látottakhoz; ahogy eltávolodtak, kihalt lett az utca, a kastély előtti tér és az udvar.

Monsieur szó nélkül leszállt nyergéből, és lakosztályába ment, ahol komornyikja segítségével átöltözött; minthogy pedig Madame3 még nem adta ki rendelkezéseit a villásreggelire vonatkozólag, Monsieur leheveredett a kerevetre, és oly édesdeden elaludt, mintha esti tizenegy óra lett volna.

A nyolc őr tudta, hogy a mai napra szolgálata véget ért, és leheveredett a napfényben a kőpadokra; a lovászokat lovaikkal együtt elnyelték az istállók, és csak néhány csacska madár riogatta egymást éles csipogással a violabokrok sűrűjében; különben pedig az egész kastély mintha maga is ugyanúgy álomba merült volna, mint a herceg.

Az édes csöndön egyszerre csak éles, ideges nevetés hasított át, egyik-másik álomszuszék alabárdos fél szemmel fel is pislantott rá.

A nevetés a kastély egyik napfényben ragyogó ablaka felől hangzott, amelyet a nap nagy szögben fogott be sugarába, ahogyan ilyenkor délelőtt szoktak az udvarokra kirajzolódni a kémények körvonalai.

A cizellált vaskorlátú kis erkély, amely az ablak előtt ugrott ki, tele volt virágcseréppel: az egyikben porcsinrózsa virított, a másikban kankalinvirág, azonkívül volt ottan egy koranyíló rózsatő is, amelynek pompás zöld levelei között pirosló bimbók tarkállottak, viruló rózsákat ígérve.

Abban a szobában, amelyet ez az erkélyablak megvilágított, négyszögű asztal állt, nagy haarlemi virágokkal hímes, ódon szőnyegterítővel borítva; az asztal közepén hosszú nyakú kőagyag vázában nőszirom és gyöngyvirág volt vízben. Az asztal két végén, egymással szemben, két fiatal leány ült.

A két leányka viselkedése különös volt; azt hihette az ember, zárdai növendékek, akik megszöktek a kolostorból. Egyikük könyökével az asztalra támaszkodott, és tollal a kezében betűket rótt szép hollandi papírívre, a másik lányka pedig térdelt a széken, úgyhogy fejével és törzsével áthajolhatott a szék támláján, egészen az asztal fölé, és így nézte, társnője hogyan ír. Ezért volt a nagy kiabálás, kacarászás, hangos kacagás, amely fel-felriasztotta a pálmaágakon gubbasztó madarakat és az udvaron bóbiskoló alabárdosokat.

Ha már a leírásoknál tartunk, reméljük, hogy olvasóink megbocsátják, ha itt vázoljuk a két leány arcélét is, ami remélhetőleg az utolsó két leírás lesz ebben a fejezetben.

Az, aki a széken térdelt, vagyis a hangos és nevető kedvű szép lány, mintegy tizenkilenc-húsz éves lehetett, a bőre barna, a haja barna, ragyogó szem lobogott erélyes rajzú szemöldöke alatt, vérvörös korallszín ajkai közül pedig kivillantak fehér gyöngyfogai.

Minden mozdulata mintha mimusjátékból lépett volna ki; mintha egész lénye csupa ugrándozás volna.

A másik lányka, aki írt, zajos és nyugtalan társnőjére vetette világoskék, nyílt tekintetű sze­mét, amely olyan tiszta volt, mint odafenn a kék mennybolt. Hamvasszőke, finoman göndör haja selymes fonatokban keretezte gyöngyházfényű orcáját; a papíron biztosan járt finom, de sovány keze, amely elárulta nagy fiatalságát. Barátnője minden kacagására szinte bosszúsan vonogatta festői vonalú, lágy fehér vállát, amelyből azonban hiányzott az erőteljes gömböly­dedség, úgyhogy karja és keze is meglehetős vézna volt.

- Montalais! Montalais! - mondta végre halk, behízelgő és dallamos hangján. - Túl hangosan nevet, úgy nevet, mint valami férfi; nemcsak hogy magára vonja ezzel az alabárdos urak figyelmét, de nem hallja Madame jelzőharangját, ha majd hívja.

A leányka, akit Montalais-nak szólítottak, csak tovább kacarászott és ugrabugrált a komoly intés után is, és így szólt:

- Louise, drágám, nem beszél őszintén. Jól tudja, hogy az alabárdos urak, amint hívja őket, most horkolnak a legjobban, és akkor se ébrednének fel, ha ágyút sütnének el a fülük mellett, tudja, hogy Madame harangja elhallatszik a blois-i hídig is, következésképpen én is meg fogom hallani, ha Madame szolgálattételre hív. Voltaképp az bántja, hogy én nevetek, amikor kegyed ír, és attól fél, hogy édesanyja, Saint-Rémyné asszony4 betoppanhat ide, mint ahogy néhányszor megteszi, ha nagyon kacagunk. Fél, hogy rajtakap bennünket és meglátja ezt az óriási papírívet, amelyre egy negyedóra óta nem tudott egyebet írni, mint ezt a két szót: Raoul úr!... Hát igaza van, drága Louise, mert ez után a két szó után, hogy “Raoul úr!”, annyi áruló, lángoló szót lehet még írni, hogy drága édesanyja, Saint-Rémyné asszony érthetően dühös lángra lobbanhat tőle. Na, így van, vagy nem?

És Montalais ezután még kihívóbban kacagott és zajongott.

A szőke lány most már nagyon haragudott, és széttépte a papírívet, amelyre szép betűkkel csakugyan ez volt írva: “Raoul úr!”. Remegő ujjai közt összegyűrte a papirost és kidobta az ablakon.

- Ohó! - mondta Montalais kisasszony. - Hát így megharagszunk, kis báránykám, kis Jézuskám, szelíd kis galambom?... Ugyan, ne féljen, Louise! Anyja asszony úgyse jön fel, és ha jön is, jó a fülem, tudja. Különben is: miért ne írhatna egy régi ismerősének, akit tizenkét év óta ismer, különösen, ha így kezdi levelét: “Raoul úr”?

- Hát jól van, nem írok neki - felelte Louise.

- Ó, most aztán alaposan megbüntette Montalais-t! - nevetett gúnyosan a szép barna leány. - Ugyan, ugyan! Gyorsan elő egy újabb ívvel, és fejezzük be ezt a levelezést. Hopp! De épp megszólalt Madame harangja! Ó, mit bánom én, üsse kő! Madame majd vár, vagy meglesz ma reggel az első udvarhölgye nélkül!

Csakugyan szólt egy harang. Azt jelentette, hogy Madame befejezte toalettjét, és várja Monsieur-t, az pedig átvezeti őt a szalonból az ebédlőbe.

Ez után a szertartásos mozdulatokkal elvégzett formaság után a hercegi házaspár megvillás­reggelizett, aztán nem látták egymást ebédig, amely pontosan két órára volt kitűzve.

A harang szavára a szolgálati helyiségek során, az udvar bal oldalán, megnyílt egy ajtó, s azon át kivonult két udvarmester és utánuk nyolc kukta, akik hatalmas hordozható tálalót cipeltek, rajta az étkek, mind ezüstburával letakarva.

Az udvarmesterek közül az egyik, szemmel láthatólag a rangidős, pálcájával hangtalanul megérintette az egyik őrt, aki a padon hortyogott; jóságában odáig elment, hogy az alvástól mámoros legénynek kezébe nyomta alabárdját, amely mellette a falhoz volt támasztva; amire a legény, anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, elkísérte az ebédlőig Monsieur pecsenyéjét, amely előtt egy apród és két udvarmester lépkedett.

Mindenütt, amerre a pecsenye elhaladt, az őrök fegyverben álltak.

Montalais kisasszony és barátnője az ablakból figyelte ennek a szertartásnak minden részletét, pedig hozzá lehettek szokva. De csak azért érdeklődtek annyira, hogy annál biztosabbak legyenek benne: senki se fogja őket zavarni. Amikor tehát a kukták, őrök, apródok és udvar­mesterek elvonultak, visszaültek asztalukhoz, és a nap, amely az ablak keretében egy percre megvilágította a két bájos leányarcot, most már csak a piros porcsinrózsára, kankalinra és a rózsatőre sütött.

- Eh! - mondta Montalais, amikor visszaült helyére. - Madame majd csak megvillásreggelizik nélkülem is.

- Ó, Montalais, meg fogják büntetni - szólt a másik lányka, miközben szép csöndesen elfoglalta régi helyét.

- Megbüntetnek? Ó, hogyne! Vagyis: büntetésül eltiltanak majd a sétától; hiszen épp ez az, amire vágyom, hogy ezzel büntessenek! Kikocsizni azon a nagy csézán, az ablaknál gubbasztva; balra fordulni és jobbra kanyarodni oly utakon, amelyeken csupa kerékvágás van, és ahol két óra alatt mindössze egy mérföldet teszünk meg; majd visszabaktatunk egyenesen a kastély ama szárnya mellett, ahol Medici Mária ablaka van, és ahol Madame sohase mulasztja el, hogy így ne szóljon: “Hinné-e az ember, hogy Mária királyné ezen az ablakon át menekült el?... Negyvenhét lábnyi magasságból! És nemcsak a királyné, hanem két herceg fia és három hercegnő leánya is!”5 Ha ez mulatság, Louise, akkor csak büntessenek meg engem minden­nap, különösen, ha az a büntetésem, hogy itt kell maradnom, és oly érdekes levelek fogalma­zásában veszek részt, mint amilyet most is írunk.

- Montalais! Montalais! Az embernek kötelességei is vannak.

- Könnyen beszél kötelességekről, szívem, hiszen meghagyják a szabadságát ebben az udvarban. Maga az egyetlen, aki élvezi ennek a kastélynak az előnyeit, anélkül, hogy ismerné terheit. Hiszen sokkal inkább udvarhölgye Madame-nak, mint én, mivel a mostohaapja iránt való érzelmeit Madame áthárítja kegyedre is; úgy jöhet-mehet ebben a komor házban, mint azok a madarak ott a toronyban - csak levegőt szippantanak, csipkedik csőrükkel a virágokat, magokat szemelgetnek, és a világon semmi dolguk, gondjuk. Kegyed beszél nekem köteles­ségekről! Hát mondja csak, kis lustám, van-e más kötelessége is, mint hogy levelet írjon annak a szép Raoulnak? De úgy látom, most éppen nem ír neki, úgyhogy azt kell hinnem, szintén elhanyagolja kissé a kötelességét.

Louise arca elkomolyodott, állát kezére támasztotta, és ártatlan hangon szólt:

- Szememre veti, hogy milyen jó dolgom van? Van hozzá szíve? Maga előtt nagy jövő van; az udvarhoz tartozik; a király, ha majd megházasodik, udvarába fogja hívni Monsieur-t; fényes udvari ünnepségekben lesz része, és látni fogja a királyt, azt mondják, szép, bájos fiatalember.

- Mi több, látni fogom Raoult is, aki Condé herceg6 mellett szolgál - tette hozzá gúnyosan Montalais.

- Szegény Raoul! - sóhajtotta Louise.

- Akkor hát írjon neki, drága szívem, itt az ideje. Kezdjük el újra azt a nagyszerű “Raoul úr!”-at, amely annak az ívnek a tetején pompázott, amit az imént széttépett.

Montalais odanyújtotta a tollat, és biztató mosollyal kísérte társnője keze vonását, amellyel gyorsan leírta az említett megszólítást.

- No és most? - kérdezte a fiatalabbik leány.

- Most hát írja le mindazt, amit gondol, Louise - felelte Montalais.

- Biztos benne, hogy gondolok valamire?

- Gondol valakire, ami ugyanaz, sőt, még rosszabb.

- Azt hiszi, Montalais?

- Louise, Louise, a szeme oly mély, mint a tenger, amelyet a múlt évben Boulogne-ban láttam. Nem, tévedek: a tenger állhatatlan. A maga szeme oly mély, mint odafenn a fejünk fölött a kék ég azúrja.

- Hát, ha olyan tisztán olvas a szememben, mondja meg nekem, Montalais, mit gondolok magamban?

- Először is, nem azt gondolja, hogy “Raoul úr!”, hanem azt, hogy “Én kedves Raoulom!”

- Ó!

- Ne piruljon el ilyen hamar! Én kedves Raoulom!, kezdjük így, arra kér engem, hogy írjak magának Párizsba, ahová hivatása köti Condé herceg szolgálatában. Bizonyára unatkozik, ha abban leli szórakozását, hogy egy vidéki leányra emlékezik...

Louise fölugrott.

- Nem, Montalais - szólt mosolyogva -, mindebből én egy árva szót se gondolok. Ha tudni akarja, hogy mit gondolok, ám lássa.

Azzal fogta gyorsan a tollat és határozott vonásokkal a következőket írta:

Nagyon szerencsétlen lettem volna, ha kérése, hogy megemlékező sorokat kíván tőlem, lanyhábban hangzott volna. Itt körülöttem minden a mi első éveinkre emlé­keztet, amelyek oly gyorsan tovaszálltak, oly halkan elsuhantak, hogy soha más évek be nem tölthetik a szívben varázslatos bűbájukat.

Montalais, aki nézte, mint száguld Louise tolla, és aki visszájáról is el tudta olvasni azt, amit barátnője leírt, tapssal szakította félbe.

- Bravó, ez aztán az őszinteség - mondta -, ez aztán a szív, ez aztán a stílus! Mutassa meg azoknak a párizsiaknak, drágám, hogy Blois a szép francia nyelv városa.

- Raoul tudja - felelte Louise -, hogy számomra Blois volt a paradicsom.

- Épp ezt akartam mondani, és úgy beszél, mint egy angyal.

- Most befejezem a levelet, Montalais.

És a leányka csakugyan folytatta a levélírást.

Azt írja, Raoul úr, hogy gondol reám. Ezt köszönöm; de nem csodálkozom rajta, hiszen jól tudom, hányszor dobogott a szívünk egymás mellett.

- Hohó, kis báránykám! - mondta Montalais. - Vigyázz magadra, nagyon hullatod a gyapjad, könnyen elárulhatod magad, pedig odakinn farkasok ólálkodnak.

Louise felelni akart, de a kapualj felől lódobogás zaja hallatszott.

- Mit jelent ez? - kérdezte Montalais, és az ablakhoz futott. - Szavamra, egy szép lovag!

- Ó, ez Raoul! - kiáltott fel Louise, aki szintén az ablakhoz szaladt, mint barátnője, és nyomban el is sápadt, aztán dobogó szívvel vetette magát befejezetlenül maradt levelére.

- Ez aztán az ügyes szerelmes, becsületszavamra! - kiáltott fel Montalais. - Ez is tudja, mikor jön kapóra!

- Jöjjön beljebb az ablaktól! Jöjjön beljebb! Könyörgök! - rebegte Louise.

- Eh! Hiszen Raoul nem ismer engem. Hadd lássam, mi járatban van errefelé?